Mit tesz egy normális ember ha elrabolják? Elkezd sírni? Kiabál, hogy valaki meghallja? Információkat próbál szerezni az el rablóitól? (Hol van, mikor engedik ki stb) Neki támad az el rablóinak? Igen. Körülbelül ezeket csinálja egy normális ember. Na és mit csinál Eliza Horner? Fekszik az ágyon... és olvas... Fel kellett volna adnom még anno egy hirdetést. "Abnormális agyamat elcserélném egy viszonylag átlagosra..." Ha nem jelentkeztek volna rá senki cserélni, akkor ingyen is odaadom . Úgy érzem agy nélkül többre mennék.. Szóval olvastam. Mindegyik lapot tüzetesen átvizsgáltam, hát ha meg lesz a titkos üzenet. Még akkor se volt meg, amikor Aron visszajött az ebédemmel. Lerakta a tálcám, nem is mondott semmit, majd kiment. Csodálkoztam, mert mindig megvárta amíg befejezem. Odarohantam az ajtóhoz és rátapasztottam a fülemet. Halkan halottam a világos kissé ideges hangját.
-Túlságosan hagyod, hogy az érzelmeid irányítsanak. El fogsz rontani mindet. Nem kellett volna engedniük, hogy te vállald!
-Miért Ben talán jobban elintézte volna a dolgot? Mit csinálnál egy halott lánnyal?- Igen. Engem is sokkolt amit Aron mondott, de szerintem nem azért amiért téged. Azt mondta, hogy Ben. Én pedig ismertem egy Bent. Persze próbáltam elhessegetni a gondolatot.. Hisz az a Ben, Caroline Bene lelépett két éve. Te se gondolnád, hogy ő az ugye? Ha csak Caroline nem hazudott és Ben nem is lépett le. Vagy ha lelépett visszajött. De ugye Caroline nem verne át.. Tényleg el kellett volna adnom az agyam. Késő bánat.. Pár percig csöndben álltak. Kicsit megnyugodtam, hogy ezek szerint nem csak engem akarnak idegesíteni a bámulással. Majd hirtelen a világos megunta és megszólalt.
-Ha megszökteted te leszel a következő akit lelövök.-Majd halottam a távolodó lépéseit. Gyorsan leültem az ebédemhez, nehogy pofán csapjon Aron a nyíló ajtóval. Egy nagy sóhaj kíséretével bejött és leült az ágyra. Megint bámult. Biztos bepótolta azt a bámulási adagot amit a világos az előbb szó szerint durván félbeszakított. Miután befejeztem az evést, felálltam, odamentem, megfogtam a párát és fejbe vágtam vele.
-Hééé! Ezt most miért kaptam?
-Először is azért mert te is fejbe vágtál és, hogy valamilyen szinten egálban legyünk. Másodszor pedig, hogy csináljak valami normálisat is.- Nevetett egy kicsit. De ez nem az a erőltetett nevetés volt, hanem olyan igazi szívből jövő. Leültem mellé és a kezembe vettem a könyvet.
-Látom már sokat olvastál.
-Igen, de még nem eleget.-Szerintem elmosolyodott, de persze nem láttam az arcát. Felállt, és kiment a tálcámmal. Annyira belemerültem az olvasásba, hogy fel sem tűnt amikor Aron visszajött és levett a polcról és másik könyvet. Jiri Menzel Hát, nem tudom című könyvébe merült bele, miközben a földön ülve támasztotta az ágyat. Nem lehetett hallani mást, csak az egyenletes lélegzeteinket és néha a papír susogását.Teljesen megkeletkeztem arról, hogy elraboltak. Annyira természetes érzés volt Aronnal olvasgatni. Mint ha mindig is ezt csináltuk volna. Egészen addig eszembe se jutott, hogy nekem ott se kellene lennem, amíg megint egy vastagabb lapot találtam ami ismételten csak egy árnyalattal volt világosabb társainál. Pont felakartam állni az ollóért, amikor belépett a világos.
-Bazdmeg A! Már mindenhol kerestelek. Nem volt élég világos amit az előbb mondtam?
-De. Teljesen. Nem is csinálok semmit csak olvasok.-Megint egymásra meredtek, esküszöm olyan volt mint ha nem is pislognának. Tuti gyakorolták valahol. Lehet, hogy folytatják még egy darabig, ha nem szólalok meg.
-Gerret? Te öltél már meg embert?-Összerezzent. Nem tudom, hogy azért mert kitaláltam a nevét, vagy azért mert meglepte a kérdésem. Gondolom kicsit ez is, az is.
-Vannak dolgok amiket jobb ha nem tudsz.-Ezt egy igennek vettem, amitől egy jó hangosat nyeltem.
-És te Aron?- A világos lélegzete elakadt. Kitaláltam a nevüket. Okosabb vagyok mint ő..
-Menjünk A! Dolgunk van, te pedig itt szórakozol.-A világos kiment, Aron megfogta a könyvet letette az asztalra, majd mielőtt elment visszafordult.
-Nem.-Majd kiment. Amint becsukódott az ajtó ismét odaszaladtam, hát ha hallok valamit, de csak a világos egyre halkuló szavait halottam.
-Ezt nem hiszem el Aron! Ha ki tudta talán a nevünket arra is rá fog jönni...-A végét már nem halottam, de ki tudtam találni. Arra is rá fog jönni, hogyan szökjön meg. Bíztam benne, hogy igaza lesz. Gyorsan előszedtem az ollót és szétszedtem a lapokat. A könyv hangos koppanással kiesett a kezemből. Ha Aron első üzenete ledöbbentett akkor ez egyenesen szíven szúrt. Többször újra elolvastam a sorokat, de még akkor se akartam elhinni. Annyira szánalmasnak éreztem magam, hogy nincsenek rá szavak. Összeszedtem mindent és elrejtettem a szellőző mögé. A könyvön ismét nem látszódott semmi. Irigyeltem érte. Én úgy néztem ki mint egy kísértet. Úgy is éreztem magam.
Aron üzenete beleégett az elmémbe és kitépte a szívemet. "Nem véletlenül találkoztál egy hónapja Carolie-nal. Ha nem találkoztok most nem lennél itt." Szóval Caroline-t nem fogták el. Sőt! Ő csalt csapdába. Abban biztos voltam, hogy ő is csak megbízott volt mint a világos vagy Aron. De a tényen nem változtatott. Átvert és becsapott. Akkor már biztos voltam, hogy az a bizonyos Ben az ő Bene. Nem tudtam tovább olvasni. Megtörtnek és elárultnak éreztem magam. Lezuhanyoztam, majd befeküdtem az ágyba. Jól jött volna egy kis zene, hisz a zene gyógyít. De nem volt zene, mert elraboltak. Elraboltak és az én hibám volt. Miért kellett bíznom Caroline-ban? Miért kellett neki esélyt adnom? Igaza volt Castielnek. Utálom beismerni, de igaza volt. Ha kimutatod az érzelmeidet, ha kedves vagy, eltaposnak. Még akkor is sírva a takaróval a fejemen emésztettem magamat az ágyban, amikor halottam, hogy valaki bejött.
-Meghoztam a vacsorádat.-Szólalt meg a világos azzal a bársonyos hangjával, amitől akkor már rosszul voltam.
-Nem vagyok éhes, köszönöm. Aludni szeretnék.- Állt még egy darabig és gondolom nézett. Biztosra nem tudom, mert nem bújtam elő a takaró alól. Nem szól semmit. Egyszer csak kiment. Felnéztem, ott hagyta a tálcát. Nem mentem oda enni. Vérző szívvel nem lehet. Nem sokkal később, újra kinyílt az ajtó. Valamelyikőjük bejött és leült az ágy végére.
-Jobb lett volna, ha nem tudod meg.
-Jobb lett volna, ha nem bízom meg benne.- Ült az ágyamon egy darabig, majd felállt.
-Biztos, hogy nem eszel?
-Biztos.
-Maradjak még, vagy jobb egyedül?
-Maradj, kérlek.- Nem válaszolt, csak kiment. Gondoltam kiviszi a tálcám és visszajön. Így is lett. Mire vissza jött kicsit megtöröltem az arcom és felültem. Ülve körülbelül a fél ágyat foglaltam el, így ő leült a végébe és nekitámasztotta a hátát a falnak.
-Nem akarsz olvasni?
-Most nem tudnák koncentrálni a betűkre.- Rám nézett megint azzal a furcsa fénnyel a szemében.
-Olvassak neked?-Meglepődtem a hangjában lévő lágyságon és féltésen, így nem tudtam megszólalni csak bólintottam. Elkezdte olvasni Andersen át nem írt meséit. Ismertem ezt a kötetet. Mesék, történetek felnőtteknek. Olyan mesékkel amiket egy kisgyerek nem tudna felfogni. Aron hangja szép lassan lenyugtatott, majd elaltatott. Más nap reggel mikor felébredtem nem volt ott. Korán keltem, így sejtettem, hogy még alszanak hisz még csak 4 óra volt. Megfürödtem megmostam a hajam és próbáltam egy törölköző segítségével szárazra törölni. Átöltöztem és szépen kifésültem majd befontam kisebb tincsekbe. Legalább azzal is ment az idő. Mikor befejeztem volt még bőven időm reggeliig. Odamentem az ajtóhoz és lenyomtam a kilincset. Tudtam, hogy be lesz zárva hisz mindig bezárják, de reménykedtem. Persze nem nyomódott le a kilincs.Nem akartam több üzenetet találni Arontól. Úgy éreztem jobb a tudatlanság, így kezembe vettem a tegnapi Andersen könyvet. Amint felemeltem kiesett belőle egy lap az addigra már ismerős kézírással. "Holnap után Gerretnek el kell mennie. Itt a lehetőség, hogy megszökj! Nem tudok segíteni, de nem foglak meggátolni. A tervedben legyen benne hogy leütsz. Úgy tényleg egálban leszünk." Szóval már biztos volt. 2 nap múlva meg kell szöknöm. Kitaláltam, hogy ellopom valahogy Gerret kulcsát. Direkt nem Aronét, hogy véletlenül se legyen köze a dolgokhoz. A kis üzenetet eldugtam, ne hogy valaki megtalálja. Tudtam, hogy muszáj kijutnom mert különben nem fogok sokáig élni, és akkor még úgy éreztem van értelme folytatni. Hét óra körül kibontottam az immár száraz hajamat, ami göndör kis fürtökként hullott a hátamra. A világos jött be a reggelimmel. Palacsintát hozott kakaóval. Annyira megörültem, az édes reggelinek, hogy nevetnem kellett. Castielel való első találkozásom jutott eszembe.
-Milyen vidám valaki.
-Kialudtam magam.-Végig mért, de nem úgy mint eddig. Most nem áldozatként nézett rám.
-Tetszik a hajad.- Azzal kiment.. Volt benne valami furcsa de nem érdekelt. Kiéltem magam a reggelimen és finomítottam még egy kicsit a tervemen. Láttam a fényt az alagút végén. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de minden egyes palacsinta falattal éreztem a szabadság ízét.
