XVIII.

A fizikoterápiám előtti éjjel megint a kórházban álmodott első álom helyszínén voltam. Az üres fehér szobában.
-Van itt valaki?
-Van itt valaki.-Válaszolt a hang.
-Ki vagy te?
-Tudod te azt.
-Honnan tudnám?
-El fogsz menni.
-Ne kezd megint. Mint látod visszajöttem.
-Nem. Még el se mentél. De el fogsz.
-Hova?
-Hova szeretnél?
-De hát nem is akarok elmenni!-Csend. Hosszan tartó csend. Körbementem a szobán.-Miért fehér minden?
-Miért fehér minden?
-Miattam?-Megpróbáltam egy halvány bézs színre gondolni. Az egész szoba olyan lett. Majd elképzeltem a gimiben lévő szobámat és át is változott a helyiség.- Ez jól jönne a valóságban is.
-Ez nem a valóság?
-Ez csak egy álom.
-Valóban? Miért?
-Talán nem az?
-Tőled függ.
-Tőlem?-Egy sokkal mélyebb hang válaszolt.
-Igen Eliza. Tőled.-Majd hirtelen felébredtem. Akkor már öt hete voltam a kórházban. Még mindig szobatárs nélkül, de már csak kicsivel több mint egy hetet kellett maradnom. Persze a lábam gyógyulásától is függött. Már tudtam mozgatni ami nagy szó volt. A fizikoterápia fájdalmasabbnak ígérkezett mint gondoltam, de ki kellett bírnom. Aronért. Elhatároztam, hogy utána megyek. Az első kínzó két órás gyakorlatok után kibotorkáltam levegőzni. Amit ott láttam picit ledöbbentett. Castiel és Lysander ültek egy padon és Cast cigizett.. Kiderült, az eltűnésem alatt rászokott, mert lenyugtatta. Amint meglátott gyorsan eldobta és elkezdett mentegetőzni.
-Eliza! Ez nem..-A szavába vágtam.
-Adj egy szálat.-Mind a ketten ledöbbentek, de annyira, hogy Castiel szó nélkül adott és meg is gyújtotta nekem. Innentől kezdve én is dohányoztam, de csak ha stresszes voltam. Eleinte ez kb. kéthetente egy szálat jelentett. Mostanában már naponta kettőt hármat. Viszont ha minden rendben körülöttem nem kívánom. A srácok nem szólták meg, hogy rágyújtottam. Castiel szerintem még örült is neki. Így sose jutott eszembe, hogy leszoktassam, de úgy is leszokott magától. Lysandert kicsit zavarta, de sose tette szóvá. Megértette miért teszem. Ő mindig mindent megértett. Túlságosan is. Minden nap tornáznom kellett, de Hanna a fizikaterapeutám szerint gyorsan gyógyultam. Én is éreztem a változást. Három nap után már rá tudtam állni. Még rá nehezedni nem, de már támaszkodni igen. Minden könnycseppet megért, amikor 10 nap múlva bár, csak mankóstul, de tudtam tenni öt lépést. Rá néhány napra pedig már rendesen tudtam menni. Még a "harmadik lábam" kellett, de tudtam járni. Pokolian fájt, de nem érdekelt. Eljött az ideje, hogy vissza menjek a Sweet Amorisba.  Az elrablásommal együtt lassan két hónapja nem jártam gimibe. Rengeteg elmaradásom volt amit persze próbáltam pótolni a többiek segítségével, de kicsit féltem vissza menni. Már nagyban március közepén jártunk. Kicsit még hűvös volt, de már ébredezett a természet. Valahogy a kórházban töltött időm alatt elfelejtettem mi is vár ha visszatérek. Hazatérésem reggelén nem tudtam aludni, így kimentem kicsit sétálni a kórház udvarában. Csak ültem kint a reggeli hűvösben és figyeltem, hogyan foglalja el lustán a nap az égboltot, mikor valami megmozdult egy távolabbi bokorban. Biztos egy macska, nyugtattam magam, majd óvatosan feltápászkodtam. Az elrablásom óta minden rezdüléstől megijedtem. Nem mondtam senkinek, hogy félek. Hisz normális volt. Már majdnem az épület ajtaja előtt voltam, amikor egy árnyék ember alakot öltött.
-Jó újra látni Eliza.-Azt hittem elájulok. Meg kellett kapaszkodnom a korlátba. A világos állt előttem teljes életnagyságban. Arca nyúzott volt, szeme alatt mély karikák árulkodtak arról, hogy rég aludta ki magát. Csak álltam és nem tudtam megszólalni. Nem hittem, hogy valaha újra látom..élve. Hisz Benék még mindig üldözték. Azt hitték ő volt az áruló.-Be kell vallanom azt hittem, jobban fogsz nekem örülni. Vagy legalább felpofozol, amiért lelőttelek.
-Nem direkt csináltad.
-Honnan tudod?
-Aron mondta.-Felhorkantott.
-Csak idejött?
-Igen. Nem sokkal miután behoztak. Eljött elköszönni.
-Jól tette, hogy elment.-Csend. Mind a ketten arra vártunk, hogy a másik szólaljon meg. Most én nem bírtam sokáig.
-Mit keresel itt Gerett? Nem biztonságos a közelemben lenned.-Felnevetett. Bár a nevetésében nem volt semmi vidámság. Inkább keserűség.
-Elraboltalak, lelőttelek és még aggódsz a biztonságom miatt? Nincs még egy ilyen ember a földön mint te.
-Nem válaszoltál a kérdésemre.-Mély levegőt vett.
-Bűntudatom van. Tudod régóta csinálom ezt, de még sose éreztem így. Lehet az is közre játszott, hogy nem akartalak lelőni.
-Vagy az, hogy csókolóztunk.-Elmosolyodott. Egy aprócska gödröcske jelent meg az arcán, még se tette ártatlanná vagy gyerekessé.
-Igen. Erre én is gondoltam. Mindenesetre tudtam, hogy látnom kell, hogy jól vagy. Biztos forrásból tudom, hogy Benék Északon keresnek. Már egy ideje várom, hogy kigyere. Nem akartam idejönni, de amikor megláttam a homlokodon azt a kis ráncot minden egyes lépésnél, nem bírtam ki. Tudnod kell, hogy sajnálom. És a válaszom nem.-Értetlenül néztem rá.
-Mi nem?
-Nem vállalom el, ha tudom, hogy te vagy.-Hosszan néztünk egymás szemébe. most ő törte meg  csendet.- Meglátogathatlak máskor is?
-Ma hazaengednek.-Egyszerre láttam örömöt és keserűséget felcsillan erdő zöld szemeiben. Mai napig el se hiszem mit ezután mondtam. - De a suliban is meglátogathatsz.-Sejtem mit gondolsz. Gerett egy pszichopata, hisz segédkezett az elrablásomban. Bármikor újra Benék kezébe adhatott volna, de valahogy bíztam benne. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Egyszerűen úgy éreztem a kezébe adhatom az életem és nem is bántam meg, hogy így tettem. Megbeszéltük, hogy amint tud meglátogat a suliban, majd elment. Olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan megjelent. Azt hittem nem fog megkeresni, de nem így lett. Még aznap délután hazaszállítottak. A suliban mindenki lelkesen fogadott, örültek, hogy láttak. Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem fogadott "Isten hozott Eliza" transzparens, de túl hamar örültem. Amint beléptünk Castiellel és Lysanderrel a szobánkba egy halomnyi lufi borult a nyakamba, és a hiányolt transzparens Lys és az én ágyam között himbálózott.  A lányok, Kentin és az ikrek segítségével kitettek magukért. Castiel egy vigyor kíséretében odasúgta nekem, hogy örüljek, mert a folyosóra akarták csinálni ezt a fesztivált. Nagyon szeretem a barátaimat. Szerencsés voltam, hogy mellettem álltak. Most meg azért vagyok szerencsés, hogy nem. Így könnyebb lesz megtenni, de ne izgulj! Még nem tartok ott. Sok mindent kell addig még leírnom. Szeretném, ha megértenéd. Ha megértenél. Bárki is vagy.

XXVII.

A kórházban töltött heteim során borzalmas fájdalmakat éltem át. A barátaim jelenlétében persze, nem mutathattam ki. Túlreagálták volna. Mindig túl reagálják. Azt hiszem ez a barátok feladata: hogy helyettünk is aggódjanak. A fájdalom miatt sokszor nem tudtam aludni, ha meg is véletlenül sikerült, álmodtam. Gerett valahogy mindig az álmaim része volt. Lehet azért mert azt hittem többé nem látom. Mai napig nem találkoztam még egy olyan sráccal mint ő. Persze már nem is fogok.. Na de vissza az álmaimhoz. Elég kaotikusak voltak, ami hűen tükrözte az akkori kicsapongó ébren léti gondolataimat is. Amit mindig is furcsálltam, hogy minden egyes álmom másról szólt mégis mindegyikben volt egy óra. De akkor ennek nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget. Talán kellett volna. Hisz mindennek van jelentősége. Semmi se mindegy, de utólag könnyű okosnak lenni. Már lassan levehettem a gipszem és megkezdhettem a fizikoterápiát. Harry szerint mindenem meg volt, ahhoz, hogy újra rendesen tudjam használni a lábamat. Barátok akik kiálltak mellettem, orvosok akik segítettek és akaraterő. Rengeteg akaraterő. Minden nap sétálgattam a mankóval ezzel is erősítve a lábamat. Azt hazudtam, hogy nem fáj annyira. Gyógyszerek nélkül akartam végig csinálni az egészet. Az elrablásom ráébresztett, hogy jobb a legkevesebb dologban bízni. A gyógyszerek bódító hatása nem fért a listámra. Pont egy péntek reggeli sétámról tértem vissza a szobámba, ami furcsa mód nem volt üres. Amber és a szülei vártak rám. Addigra már rengeteg idő telt el az ébredésem óta. Majdnem egy hónap, és Amber színét s láttam. A szülei nem engedték haza. Hisz bűnrészes volt, de örökké nem védhették a lányukat. Amint a szemeibe néztem eszembe jutott minden. Minden egyes szó, minden egyes sértés, minden egyes fájdalom amit nekem okozott. Eszembe jutott az is, hogy mit mondott, mi volt hozzám az utolsó szava amikor az elrablásom előtt utoljára találkoztunk.:-Remélem minden a tervek szerint alakul..- Én hülye pedig azt hittem életében egyszer jót akar nekem. Mindig tudtam, hogy hülye voltam, de ennyire? Még, hogy a barátnőm? Az ellenségem! És voltam olyan hülye, hogy megbocsátottam.Tényleg kellett volna egy másik agy. Először csak ennyit tudtam neki mondani:

-Miért?-A szülei persze védelembe vették. 

-Nem tudta mit tesz Eliza!

-Nem volt tisztába a cselekedeteivel.

-Az a lány kényszerítette!- Sírta az anyukája. Sajnáltam őket. Észre se vették, milyen ügyesen manipulálta őket a lányuk.

-Amberrel szeretnék beszélni.-Meg se mozdultak. Mint két testőr. Mintha én valaha ártottam volna a lányuknak.-Négyszemközt!- Erre már nagy nehezen kimentek és mormogtak valami olyat, hogy a büfében várnak Amberre, meg örülnek, hogy jobban vagyok. Nem igazán halottam. Próbáltam visszafogni a felgyülemlett haragomat. Amint kitették a lábukat én az ágyamhoz botorkáltam.

-Hallgatlak! Még is mivel zsarolt téged Carolnine? Kétlem, hogy annyira rá kellett volna venni téged. Mindig is el akartál takarítani az útból, ez csak kapóra jött neked. 

-Sajnálom Eliza! Nem tudtam, hogy ez lesz, nem akartam..-Elsírta magát.

-Dehogy nem akartad! Nem veszem be a hazugságaid és nem hatnak meg a könnyeid sem. Nem bírom tovább elviselni amit művelsz és még csak észre se veszed magad! Megérdemelnéd, hogy javítóba kerülj. Még is hány ember életét kell tönkretenned ahhoz, hogy erre rájöjj? 

-Megfenyegetett!

-Ne hazudj! Látom rajtad, hogy csak színészkedsz. Többé nem veszem be az olcsó játékaidat!-Tudod mi a vicces? Hogy bevettem.. Túl sokat hiszek az emberekről. Meg az Amberökről. 

-De én bocsánatot akartam kérni.

-Ez már meg is volt. A bocsánat kérés elutasítva. Tégy egy szívességet és kerülj el. Nem akarom, hogy több közünk legyen egymáshoz.

-Na és ha átjössz Nathanielell, levegőnek fogsz nézni? 

-Nem fogok átmenni, hozzátok. Most pedig menj el kérlek. Örülök, hogy eljöttél. Végre tudom az igazat.- Mű könnyes szemekkel távozott és vissza se nézett. Utána még sokáig feküdtem és néztem a plafont. Durván elbántam Nathaniellel és a legrosszabb, hogy kicsit még élveztem is, hogy nem volt folyton velem. Nem tudom, megmagyarázni miért. Most se tudom megmagyarázni, ennyi idő elteltével sem. Aznap délután Lysander egyedül jött látogatóba, mert Castielnek büntető munkára kellett mennie a matek tanárhoz. Nem éppen illően beszélt az óráján, így le kellett vakarnia a tanár termének a padjairól a rágókat. Más nap már korán bepótolta a nálam tett hiányzását, de aznap csak Lysandernek önthettem ki a szívem. Elmeséltem neki az egész Amberös jelenetet és az Nathaniel iránt érzett aggályaimat

-Mindenféleképpen meg kell ezeket beszélned vele. Tisztáznotok kell az érzéseiteket. 

-De félek, hogy megbántom. Még mindig szeretem.. csak nem tudom. Nem úgy mint eddig.

-Te is tudod, mi a helyes Eliza! Inkább bántsd meg az igazsággal  egyszer, mint a hazugsággal ezerszer.-Lysandernek persze igaza volt. Mint mindig. Csak valahogy nem tudtam magam rávenni. Akkor még nem. Vártam egészen addig amíg ki nem jöttem a kórházból. Persze addigra már Nath is döntött. Ha még aznap felhívom, hogy beszélni szeretnék vele talán még ma is együtt lennénk. Eddig ez az egy döntésem amit nem bántam meg. Persze szeretem Nathat, de ha együtt maradunk nem lettem volna szerelmes.. és talán sose jutok ide se.

.