- Ez azt jelenti, hogy meg kell rendeznem a temetést?
- Nem. Az ön nagyanyja előrelátó volt. Valószínűleg megszerette volna kímélni önt.- Meg akart kímélni? Nos nagyon ügyesen csinálta!
- Mrs Serens hagyott önnek egy búcsú levelet. Kötelességem átadni, mint minden ingó és ingatlan hagyatékot.- Nem igazán érdekelt az örökségem. Csak a levél. Az igazgatónő, öhm vagy is a nagyim utolsó gondolatai hozzám.
- Megkaphatnám a levelet?- Reszketett a kezem. Mikor megpillantottam a sorokat, nem a melegség járt át, hanem az átható hideg. Leírom neked nagyanyám sorarait:
Drága Elizám!
Ha ezeket a sorokat olvasod, valószínűleg már nem vagyok az élők sorába. Sajnálom, hogy így kell megtudnod, de édesapád szülei nem szerették volna, hogy tartsuk a kapcsolatot. Aláírattak velem egy hivatalos okmányt, hogy 18 éves korodig nem árulom el neked az igazi kilétemet. Nevelő apáid kerestek meg. Tartották a szavukat. Minden évben kaptam egy fényképed rólad. Mikor megtudtam, hogy árvaházba kerültél, érted mentem. De nem fogadhattalak örökbe. Nem volt a szerződésnek kiskapuja. Csak egy. Egyességek kötöttem apáiddal, hogy minden hónapban küldök nekik egy kisebb összeget ha ők küldenek továbbra is rólad képet, és a 16 születésnapod után beíratnak a Sweet Amorisba. Nem akartak elhagyni, de én kértem őket. Úgy éreztem jobb lesz itt neked. Itt könnyebben fogom tudni elmondani majd a kis titkomat. Jó volt látni, hogy mennyire hasonlítasz anyádra. Kedves vagy, előzékeny, könnyen beilleszkedsz, még is egyéniség vagy. Beszélgetéseink során, úgy éreztem még mindig kötődsz apádhoz. Én hívtam őt ide. Nem tudta, hogy itt leszel. Ahogy én se tudtam, hogy így fog alakulni találkozásotok. Sajnálom. De talán most már tudod, milyen ember valójában. Szeretném ha tudnád, hogy büszke vagyok rád, és anyád is büszke lenne. Szeretlek Eliza. Mindig is szerettelek, és szeretni is foglak a síron túl is.
Örökké ölel: Nagyi
Nem bírtam tovább. Zokogtam. Keservesen, mint még soha. Elvesztettem a nagyanyámat. Az utolsó kapcsot édesanyámmal. Annyi mindent kérdeztem volna. Hogy neki is sok fiú barátja volt? Ő mit gondolt apámról? Anyámnak volt kutyája? Vagy cicás volt? Jó tanuló volt? Vagy lázadó? Esetleg mind a kettő? Persze ezekre többé nem kaptam választ. Mai napig sírok ha eszembe jut.. Ha eszembe jut, hogy egyedül maradtam. Aláírtam minden papírt. Amíg be nem töltöm a 18-at úgy se nyúlhattam semmihez. Annyi, hogy addig biztosítják az anyagi ellátásomat. Castiel az iroda előtti folyosón várt. A karjába vetettem magam és zokogtam. Gyorsan terjedt a hír. Addigra már tudott mindent. Hogy honnan? Fogalmam sincs a mai napig. De akkor nem is érdekelt. Örültem, hogy ott van. Biztonságban éreztem magam a karjaiban.
-Nyugi Eli! Minden rendben lesz.- Meghalt.- Addigra már csak suttogni bírtam.
- Az utolsó élő rokonom.- Felemelte a fejemet és mélyen a szemembe nézett, azokkal az átható köd szürke szemeivel.
- Nem törhetsz össze Eliza Horner! Te vagy a világon a legerősebb ember akit ismerek. Nem törhetsz össze, amíg itt vagyok neked.- És hallgattam rá. Furcsa mód megnyugtattak szavai. Itt van nekem.. Tudom mire gondolsz. Most összetörtem. Csak egy valamit nem tudsz. Castiel nincs itt. De erről később. Mint már írtam addigra a bent maradt diákság már tudta mi történt. A többieket pedig másnap értesítették táviratban. Mesés karácsonyunk volt. Mindenki búskomor lett. A díszeket és a karácsonyfát lebontottuk. Már senkinek nem volt kedve a Mennyből az angyalt énekelnie. Hisz már eggyel több angyal lett az égen, aki sose jön vissza hozzánk. Castiel egy percre se hagyott egyedül. Mindenhova elkísért, ott volt velem, és próbált hétköznapi lenni. Bár a túláradó kedvessége minden volt, csak hétköznapi nem. Nathaniel is előbb jött haza. Úgy érezte itt kell lennie velem, pedig nem árultam el neki, hogy ki volt az igazgatónő. Úgy éreztem ez nem telefon téma. Viszont amikor el mondtam neki nem igazán döbbent le.
- Láttam egyszer véletlenül, amint egy albumot lapozgatott amik tele voltak a képeiddel. Rá 2 hónappal átiratkoztál. valahogy mindig is éreztem, hogy van köztetek valami rokoni szál.
- Na és miért nem mondtad el?
- Még is mit? Azt hogy: Figyel Eli! Tudom, hogy képtelenségnek hangzik de szerintem az igazgatónő a rokonod? Hittél volna nekem?
- Nem.- Nathaniel remek megfigyelő. Mindig előbb észrevette a dolgokat mint én. Azt is jóval előttem tudta, hogy mit érzek Castiel iránt. De nem szólt. Nem is zavarta. Ismert engem, hogy amint már nem lesznek érzéseim iránta szakítani fogok. Nem szakítottam. Hisz a mai napig szeretem... A temetés nagyon megható volt. Több százan voltak. Mostani és régi diákok. Tanárok, barátok. Az igazgatói posztot Mr Trengy a volt igazgató helyettes vette át. Nem tűnt túl csalódottnak. De amikor megtudta, hogy minden iskolai kiadást meg kell tárgyalnia velem, kissé elzöldült. Átéreztem a helyzetét. Hisz 16 évesen senki nem akar egy iskola pénzügyi "titkára" lenni. De sajnos nem hagyta az elődjeire a gimit a nagyi. Így én voltam az "úrnő". Sokak fájdalmára. Bár ők nem is rejtették véka alá az érzelmeiket. Innentől kezdve nem csak, hogy kitűntem a tömegből, de mindenki a legjobb barátommá akart válni. Hisz ki nem akarná a gimi tulajdonosát aki mellesleg milliomos lett legjobb barátjának. Amberen és Mr. Trengy-n kívül mindenki. De nekem ez a két ember is bőven elég volt, hogy átkozzam az örökségem.
-Nyugi Eli! Minden rendben lesz.- Meghalt.- Addigra már csak suttogni bírtam.
- Az utolsó élő rokonom.- Felemelte a fejemet és mélyen a szemembe nézett, azokkal az átható köd szürke szemeivel.
- Nem törhetsz össze Eliza Horner! Te vagy a világon a legerősebb ember akit ismerek. Nem törhetsz össze, amíg itt vagyok neked.- És hallgattam rá. Furcsa mód megnyugtattak szavai. Itt van nekem.. Tudom mire gondolsz. Most összetörtem. Csak egy valamit nem tudsz. Castiel nincs itt. De erről később. Mint már írtam addigra a bent maradt diákság már tudta mi történt. A többieket pedig másnap értesítették táviratban. Mesés karácsonyunk volt. Mindenki búskomor lett. A díszeket és a karácsonyfát lebontottuk. Már senkinek nem volt kedve a Mennyből az angyalt énekelnie. Hisz már eggyel több angyal lett az égen, aki sose jön vissza hozzánk. Castiel egy percre se hagyott egyedül. Mindenhova elkísért, ott volt velem, és próbált hétköznapi lenni. Bár a túláradó kedvessége minden volt, csak hétköznapi nem. Nathaniel is előbb jött haza. Úgy érezte itt kell lennie velem, pedig nem árultam el neki, hogy ki volt az igazgatónő. Úgy éreztem ez nem telefon téma. Viszont amikor el mondtam neki nem igazán döbbent le.
- Láttam egyszer véletlenül, amint egy albumot lapozgatott amik tele voltak a képeiddel. Rá 2 hónappal átiratkoztál. valahogy mindig is éreztem, hogy van köztetek valami rokoni szál.
- Na és miért nem mondtad el?
- Még is mit? Azt hogy: Figyel Eli! Tudom, hogy képtelenségnek hangzik de szerintem az igazgatónő a rokonod? Hittél volna nekem?
- Nem.- Nathaniel remek megfigyelő. Mindig előbb észrevette a dolgokat mint én. Azt is jóval előttem tudta, hogy mit érzek Castiel iránt. De nem szólt. Nem is zavarta. Ismert engem, hogy amint már nem lesznek érzéseim iránta szakítani fogok. Nem szakítottam. Hisz a mai napig szeretem... A temetés nagyon megható volt. Több százan voltak. Mostani és régi diákok. Tanárok, barátok. Az igazgatói posztot Mr Trengy a volt igazgató helyettes vette át. Nem tűnt túl csalódottnak. De amikor megtudta, hogy minden iskolai kiadást meg kell tárgyalnia velem, kissé elzöldült. Átéreztem a helyzetét. Hisz 16 évesen senki nem akar egy iskola pénzügyi "titkára" lenni. De sajnos nem hagyta az elődjeire a gimit a nagyi. Így én voltam az "úrnő". Sokak fájdalmára. Bár ők nem is rejtették véka alá az érzelmeiket. Innentől kezdve nem csak, hogy kitűntem a tömegből, de mindenki a legjobb barátommá akart válni. Hisz ki nem akarná a gimi tulajdonosát aki mellesleg milliomos lett legjobb barátjának. Amberen és Mr. Trengy-n kívül mindenki. De nekem ez a két ember is bőven elég volt, hogy átkozzam az örökségem.
