Castielnek tett majd hogy nem szerelmi vallomásom után alig bírtam Nathaniel szemébe nézni. Hisz ez majdnem olyan volt mint ha megcsaltam volna.. elméletben. Azt hittem a változatosság kedvéért velük fogok álmodni, de nem így történt. Még mindig az a szűnni nem akaró rémálom üldözött, amiben én voltam mondhatni az űzött vad. Valaki, te tudod milyen érzés ugyan azt álmodni hónapokon át, úgy hogy az álom nem változik semmit? Mint egy rossz felvétel ami nem tud tovább pörögni. Szüntelenül visszaugrik az elejére. Akkor ezt még nem tudtam, de az elmém figyelmeztetni akart. Persze nem hallgattam rá. Az ember sose hallgat az agyára. Bezzeg a szívére.. Nahanielnek is feltűnt a komorságom.
-Ugye nem amiatt az idióta cikk miatt vagy ilyen szomorú? Hisz aztán nem is látott napvilágot.
- Még. De nem, nem amiatt vagyok szomorú..- El kellett volna mondanom neki a történteket. Joga lett volna tudni. Akkor talán máshogy alakulnak a dolgok. De nem. Gyáva módon inkább hazudtam. Tipikus esendő emberi tulajdonság. Ha megijedünk, hazudunk.
- Tudod, hamarosan itt a karácsony. A szeret ünnepe. Nekem pedig itt kell rostokolnom az iskola falai között.
- Jajj Eli dehogy kell! Gyere velünk Münchenbe. Anyáék is biztos örülnének.
- És persze Amber is.
- Nem érdekel mit gondol Amber. A barátnőm vagy és szeretlek.- Majdnem elsírtam magam a szavain. Persze én is szeretem Nathanielt. Igen direkt írtam jelen időben. De Castiel egyre erőszakosabban furakodott a gondolataim közé. Szeretem őt? Ő vajon szeret engem? De ha szeretem őt, Nathanielt hogy szerethetem? Szerethet valaki két embert? Ezek a gondolatok mentek folyamatosan a fejemben. Nath-ot visszautasítottam. Közöltem vele hogy inkább étlen szomjan tölteném a karácsonyt egy barlangban, mint Amberrel. Megígérte nekem hogy szilveszterre hazajön. Lelkiismeret furdalásom volt. Aggódik értem, én pedig lehet , hogy szerelmes vagyok Castielbe? Szünet előtti heteim rémesen teltek. Castiellel nem töltöttem kettesben egy percnél több időt, és kerültem a tekintetét, amit az utolsó tanítási nap szóvá is tett. Amikor kiléptem a biológia órámról valami megragadta a csuklómat és elhúzott egy kietlen folyosóra. A valami természetesen Castiel volt.
- Tudod kit ijesztgess Castiel! Azt hittem Amber megint belendült.
- Nincs neked olyan szerencséd , hogy Amber legyek.- Mondta ezt jéghideg hangon.
- Sajnálom Castiel, de nem érek rá. El kell köszönöm Nathanieltől.
- Ne hazudj Eli! Nathanielék már ebéd után elmentek. Az anyjával lett volna az utolsó órám de elmaradt. Szóval nem menekülsz. Elegem van, hogy kerülsz engem. Még is mit csináltam? Ha valamit elcsesztem, sajnálom. Nem akartalak megbántani.- Nagy nehezen a szemébe néztem, de nem kellett volna. Olyan fájdalom tükröződött köd szürke tekintetében, hogy ott majdnem elsírtam magam. Ő kért tőlem bocsánatot. Ő! Holott én csesztem el mindent! Hisz én nem voltam tisztában az érzelmeimmel.
- Nem, Castiel. Ne beszélj hülyeségeket! Hisz te nem tartozol bocsánatkéréssel. Én voltam a hülye. Butaság volt amit a tetőn mondtam. Nem akarom elveszíteni a barátságunkat.
- Ha őszintén válaszol egy kérdésemre, megbocsátok.
- Kérdezz!
- Szerelmes vagy belém?- Basszus.. Nagyon nagyon basszus. Most is csak ezt tudom rá reagálni. 2 hétig gondolkoztam ezen a kérdésen, de még akkor sem tudtam a választ. De ő őszinteséget kért. Nos... megkapta.
- Nem tudom. Az elmúlt 2 hétben folyton ezen gondolkoztam. Tudom , hogy érzek irántad valamit, de nem tudom mit is az igazából. Hogy csak baráti szeretet? Testvéri kötődés? Vagy szerelem? Nem tudom.. Hiszen szeretem Nathanielt, de közben te is fontos vagy számomra. Megörülök amikor szomorúnak látnak, boldog vagyok amikor te is. Ezek egy barátnál normálisak. De az normális, hogy legszívesebben elűzném a szebbnél szebb lányokat mellőled akik vágynak a társaságodra? Szóval nem tudom Castiel. Kilátástalannak látom a helyzetet.- Monológom alatt végig a padlót fixíroztam. Csak a végén mertem a szemébe nézni. Mosolygott. Olyan boldogan, mint még soha. Nem igazán értettem örömét. Hiszen olyan ködös választ kapott. De őt ezt nem érdekelte. Nem válaszoltam nemmel a kérdésére, ami annyit jelentett a számára, hogy van reménye. Nem érdekelte, hogy meddig kell várnia rám. Várt volna akár az idők végezetéig is. Mert Castiel tényleg szerelmes volt. Feltétel nélkül. Még hozzá belém. Belém aki akkor még teljes lelki válsággal küzdött. Belém aki nem tudta mit érez. De őt ez nem zavarta. Összekócolta a hajamat, és csak annyit mondott hogy megbocsát. Aztán felmentünk Lysanderhez. Karácsonyig még volt 2 hetünk. A Sweet Amorisban mindig hosszú a téli szünet. De ezt annyira nem is bántam. Legalább is karácsony másnapjáig. Addig ugyan is élveztük az Amber mentes napokat. Alig maradtak emberek az iskolába. Az évfolyamunkból csak Castiel, Dake, Charlott, Viola, Lysander és Rosalia, de ők karácsony napján hazamentek, és Kentin. Még mindig tartottam a többé nem a barátom elgondolásomat, amit egyre nehezebben viselt. Egyre sápadtabb lett és soványabb. De nem érdekelt. Pedig kellett volna. Jobb járok ha megbocsátok.. Lényegében eseménytelenül telt ez a két hetem. Az igazgatónő kiengedett minket minden nap a városba, mászkálni, ajándékokat venni. Mindenkinek találtam megfelelő meglepetést. Nathanielnek egy olyan tollat ami úgy nézett ki mint egy lúdtoll, és egy nevével gravírozott kulcstartót, amit ha kinyitott benne volt egy közös képünk. Rosalianak vettem egy zenélő ékszerdobozt, és egy monogramos sálat, mert mindig elveszíti. Lysander kapott egy pici csipet, és egy kulcstartó csipogót, ami segítségével mindig rá tudott csipogni a füzetére. Innentől kezdve nem csak a füzetet kereste, hanem a csipogót is. Castiel viszont nehéz dió volt. Nem akartam neki se snassz ajándékot venni. Végül vettem neki egy dedikált Skorpions CD-t és egy képkeretet a közös képünkkel. A képkeretre ez volt ráírva: Én mindig itt leszek neked. Remélem Castiel halálom után se törted össze a képkeretet. Mert nem hazudtam. Hisz egy ember addig él amíg van kinek emlékeznie rá. És amíg te nem felejtesz el, én mindig ott leszek neked.. Mindenkinek szépen becsomagoltam az ajándékait. Vagy is be akartam csomagolni, de sajnos nem tudok csomagolni, így Lysander segített. Persze az övét nem csomagoltattam vele be. Ennyire szemét én sem vagyok. Karácsony reggelén korán keltünk. Mind felköszöntöttük egymást a szobánkban, hogy kicsit Lysanderrel és Rosaliával is tudjunk ünnepelni. Rosatól egy E. H. betűs fülbevalót és egy fehér fülvédőt. Lysandertől egy bőrkötéses William Butler Yeates egyik verseskötetét kaptam. Castieltől pedig egy párnát kaptam a közös képünkkel. Nagyon meglepődtem, de imádom azt a párnát. Ő pedig kicsit mint ha elérzékenyült volna, az én ajándékomtól. A délelőtt folyamán kimentünk hógolyózni mert időközben eleredt a hó, utána pedig elköszöntünk Rosától és Lystől, akik hazaindultak. Cast beköltözött hozzám, hogy ne legyünk egyedül. Megnéztünk egy horror filmet, majd lementünk az ünnepi vacsorára, amin az igazgatónő is részt vett. Nagyon jól szórakoztunk, mindenkit átjárt a karácsonyi hangulat. Este még Casttal kimentünk hóangyalt csinálni. megkértem hogy, segítsen fel, ne legyen lenyomatos az angyalom. Megfogta a kezem szép lassan felemelt.. majd vissza dobott. Tipikus Castiel. Életem egyik legszebb karácsonya volt.Sajnos az én életemben egy boldog pillanat sem tartós. Mert reggelre eltűnt minden ünnepi hangulatom. De nem csak nekem. Az egész sulinak. Az igazgatónő aznap éjjel elhunyt. Leállt a szíve. Persze nem az történt, de egy gyilkosságot nem kötnek a diákok orrára. Engem viszont behívattak, az irodába. Ott állt az igazgatónő asztala körül a suliban maradt tanári kar nagy része, és egy öltönyös ember. Megijedtem. Ijedségem jogos lett, ugyan is az öltönyös ember egy ügyvéd volt.
- Hornen kisasszony kérlek üljön le. Azért hívtuk ide, mert az igazgatónő végrendelete által ön a fő örökös. Mrs Serens minden ingósága az ön tulajdonába kerül.
- Micsoda?! De hát miért?
- Azért kisasszony, mert ön Mrs Serench egyetlen még élő rokona. Gertrúd Serens az ön elhunyt édesanyjának Anabell Evans-nek adott életet.
-Ezek szerint az igazgatónő, az én...
- Igen. Mrs Serens az ön nagyanyja volt.
