XXVII.

A kórházban töltött heteim során borzalmas fájdalmakat éltem át. A barátaim jelenlétében persze, nem mutathattam ki. Túlreagálták volna. Mindig túl reagálják. Azt hiszem ez a barátok feladata: hogy helyettünk is aggódjanak. A fájdalom miatt sokszor nem tudtam aludni, ha meg is véletlenül sikerült, álmodtam. Gerett valahogy mindig az álmaim része volt. Lehet azért mert azt hittem többé nem látom. Mai napig nem találkoztam még egy olyan sráccal mint ő. Persze már nem is fogok.. Na de vissza az álmaimhoz. Elég kaotikusak voltak, ami hűen tükrözte az akkori kicsapongó ébren léti gondolataimat is. Amit mindig is furcsálltam, hogy minden egyes álmom másról szólt mégis mindegyikben volt egy óra. De akkor ennek nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget. Talán kellett volna. Hisz mindennek van jelentősége. Semmi se mindegy, de utólag könnyű okosnak lenni. Már lassan levehettem a gipszem és megkezdhettem a fizikoterápiát. Harry szerint mindenem meg volt, ahhoz, hogy újra rendesen tudjam használni a lábamat. Barátok akik kiálltak mellettem, orvosok akik segítettek és akaraterő. Rengeteg akaraterő. Minden nap sétálgattam a mankóval ezzel is erősítve a lábamat. Azt hazudtam, hogy nem fáj annyira. Gyógyszerek nélkül akartam végig csinálni az egészet. Az elrablásom ráébresztett, hogy jobb a legkevesebb dologban bízni. A gyógyszerek bódító hatása nem fért a listámra. Pont egy péntek reggeli sétámról tértem vissza a szobámba, ami furcsa mód nem volt üres. Amber és a szülei vártak rám. Addigra már rengeteg idő telt el az ébredésem óta. Majdnem egy hónap, és Amber színét s láttam. A szülei nem engedték haza. Hisz bűnrészes volt, de örökké nem védhették a lányukat. Amint a szemeibe néztem eszembe jutott minden. Minden egyes szó, minden egyes sértés, minden egyes fájdalom amit nekem okozott. Eszembe jutott az is, hogy mit mondott, mi volt hozzám az utolsó szava amikor az elrablásom előtt utoljára találkoztunk.:-Remélem minden a tervek szerint alakul..- Én hülye pedig azt hittem életében egyszer jót akar nekem. Mindig tudtam, hogy hülye voltam, de ennyire? Még, hogy a barátnőm? Az ellenségem! És voltam olyan hülye, hogy megbocsátottam.Tényleg kellett volna egy másik agy. Először csak ennyit tudtam neki mondani:

-Miért?-A szülei persze védelembe vették. 

-Nem tudta mit tesz Eliza!

-Nem volt tisztába a cselekedeteivel.

-Az a lány kényszerítette!- Sírta az anyukája. Sajnáltam őket. Észre se vették, milyen ügyesen manipulálta őket a lányuk.

-Amberrel szeretnék beszélni.-Meg se mozdultak. Mint két testőr. Mintha én valaha ártottam volna a lányuknak.-Négyszemközt!- Erre már nagy nehezen kimentek és mormogtak valami olyat, hogy a büfében várnak Amberre, meg örülnek, hogy jobban vagyok. Nem igazán halottam. Próbáltam visszafogni a felgyülemlett haragomat. Amint kitették a lábukat én az ágyamhoz botorkáltam.

-Hallgatlak! Még is mivel zsarolt téged Carolnine? Kétlem, hogy annyira rá kellett volna venni téged. Mindig is el akartál takarítani az útból, ez csak kapóra jött neked. 

-Sajnálom Eliza! Nem tudtam, hogy ez lesz, nem akartam..-Elsírta magát.

-Dehogy nem akartad! Nem veszem be a hazugságaid és nem hatnak meg a könnyeid sem. Nem bírom tovább elviselni amit művelsz és még csak észre se veszed magad! Megérdemelnéd, hogy javítóba kerülj. Még is hány ember életét kell tönkretenned ahhoz, hogy erre rájöjj? 

-Megfenyegetett!

-Ne hazudj! Látom rajtad, hogy csak színészkedsz. Többé nem veszem be az olcsó játékaidat!-Tudod mi a vicces? Hogy bevettem.. Túl sokat hiszek az emberekről. Meg az Amberökről. 

-De én bocsánatot akartam kérni.

-Ez már meg is volt. A bocsánat kérés elutasítva. Tégy egy szívességet és kerülj el. Nem akarom, hogy több közünk legyen egymáshoz.

-Na és ha átjössz Nathanielell, levegőnek fogsz nézni? 

-Nem fogok átmenni, hozzátok. Most pedig menj el kérlek. Örülök, hogy eljöttél. Végre tudom az igazat.- Mű könnyes szemekkel távozott és vissza se nézett. Utána még sokáig feküdtem és néztem a plafont. Durván elbántam Nathaniellel és a legrosszabb, hogy kicsit még élveztem is, hogy nem volt folyton velem. Nem tudom, megmagyarázni miért. Most se tudom megmagyarázni, ennyi idő elteltével sem. Aznap délután Lysander egyedül jött látogatóba, mert Castielnek büntető munkára kellett mennie a matek tanárhoz. Nem éppen illően beszélt az óráján, így le kellett vakarnia a tanár termének a padjairól a rágókat. Más nap már korán bepótolta a nálam tett hiányzását, de aznap csak Lysandernek önthettem ki a szívem. Elmeséltem neki az egész Amberös jelenetet és az Nathaniel iránt érzett aggályaimat

-Mindenféleképpen meg kell ezeket beszélned vele. Tisztáznotok kell az érzéseiteket. 

-De félek, hogy megbántom. Még mindig szeretem.. csak nem tudom. Nem úgy mint eddig.

-Te is tudod, mi a helyes Eliza! Inkább bántsd meg az igazsággal  egyszer, mint a hazugsággal ezerszer.-Lysandernek persze igaza volt. Mint mindig. Csak valahogy nem tudtam magam rávenni. Akkor még nem. Vártam egészen addig amíg ki nem jöttem a kórházból. Persze addigra már Nath is döntött. Ha még aznap felhívom, hogy beszélni szeretnék vele talán még ma is együtt lennénk. Eddig ez az egy döntésem amit nem bántam meg. Persze szeretem Nathat, de ha együtt maradunk nem lettem volna szerelmes.. és talán sose jutok ide se.

.