Képzelj el egy alternatív világot ahol Amber Wessly egy kedves, megértő imádni való lány. Akivel mindent meg lehet beszélni, mindig meghallgat és a te problémáidat saját maga elé helyezi. Ugye, hogy nehéz? Sőt nem mondok nagyot ha azt mondom, hogy lehetetlen. Hisz Amber egy hatalommániás, beképzelt, öntörvényű, elkényeztetett érdek kis picsa. Mégis én a kómám során megalkottam a fejemben a tökéletes Ambert. A tökéletes barátnőt. Így utólag arra gondolok, hogy azért tettem mert Caroline árulásával rájöttem, hogy nekem nincsen amolyan igazi legjobb barátnőm. Persze voltak lányok akikkel jóban voltam, de egyikőjükkel sem volt olyan komoly lelki kapcsolatom. Ott voltak nekem a srácok támasznak. Eszembe se jutott, hogy hiányzik az életemből egy legjobb barátnő. De a tény, hogy az ébredésem után sokáig azt hittem Amber és én valaha jóban voltunk, erre ad következtetést. A srácok nem tudták mitévők legyenek. Félrehívták a nővért, aki azt tanácsolta egyenlőre hagyjanak mindent rám. Biztos, csak pillanatnyi emlékezetkiesés. Gyakori ha a beteget nagy trauma éri. Sajnos a nővérnek nem volt igaza. Nem csak pillanatnyi elmezavarban szenvedtem. Amber látogatásáig mindenre rosszul emlékeztem. Amber pedig későn érkezett. Túl későn. Na, de vissza a kórházba. Az ébredésem éjjelén a fiúk nem mertek még mesélni semmit. Hisz Amber is közrejátszott az elrablásomban, amit nem hittem volna el. Helyette viszont engem kértek, hogy meséljem el mi történt. Mindent részletesen elmondtam, kivéve két apró kis részletet. Azt, hogy Aron az unokatestvérem és, hogy megcsókoltam világost. Vagy is megcsókolt. De igazából én akartam, hogy el tudjam csenni a kulcsait. Oh és igazából életem egyik legjobb csókja volt. Vagy is addigi életem egyik legjobb csókja. Most már voltak jobbak is. De megint túl előre szaladtam. Mind a három fiú máshogy reagált a történtekre. Nathaniel egyre fehérebb lett, Lysander egy némább, Castiel pedig egyre dühösebb. Amikor arra a pontra értem, amikor a világos rám lőtt az utcán már nem bírt ülve maradni.
-Azonnal meg akarom találni azt a rohadékot! Nem érdekel mennyit kapok érte, de megölöm.-Ezen az alkalmon kívül csak egyszer láttam dühösebbnek, de akkor be is váltotta a fenyegetéseit. Sikerült picit lenyugtatnom a kedélyeket. Hisz éltem, meg minden. Az mellékes, hogy nem tudtam mozgatni a jobb lábam,és minden lélegzetvétel nehezemre esett. Miután mindent részletesen elmeséltem a nővér adott nekem egy nagy adag altatót. Meg se próbáltam küzdeni az álmosság ellen. Valahogy kecsegtetőbbek voltak az álmaim a valóságnál. Még aznap reggel Castiel és Nathaniel fojtott veszekedésére keltem. Csukott szemmel hallgattam őket.
-Értsd meg Castiel, hogy nem segítenénk az igazsággal. Még jobban felzaklatnánk. Magától kell rájönnie.
-Rendben. Akkor hozd ide.
-Nem. A szüleink nem mennének bele. Védik a pici lányukat.
-Igen? Na és Eliza? Majdnem meghalt, most pedig nem tudja az igazat. Joga van hozzá. Ha te nem beszélsz velük, akkor majd én, de figyelmeztetlek. Nem fog érdekelni, hogy az iskolában dolgoznak. -Jó. Megpróbálom rábeszélni őket. Délután vissza jövök.-Halottam a távolodó lépteit.
-Nathaniel! Aludj egy kicsit.-Majdnem kinyitottam a szemem. Castiel nem igazán szokta kimondani Nath nevét.
-Mi?!
-Bármennyire szar érzés, fontos vagy neki és őszintén szólva úgy nézel ki mint a falra hányt borsó. Tegnap nem volt alkalma megfigyelni, de ma már tuti észre veszi.
-Köszönöm, Castiel.
-Nem miattad mondtam.
-Épp ezért köszönöm.-Amint kiment elkezdtem picit mocorogni és szépen lassan felébredni.
-Szia-Köszöntem rekedten.
-Szia Szöszi!- Válaszoltak Castiel erőltetett vigyorral a képén. Rettenetesen hazudik. Főleg, ha az érzelmeiről van szó.
-Ne Szöszizz Vöröském!
-De hát szőke vagy.
-Jobb mint a vörös.-Mondtam ezt miközben megpróbáltam kikelni az ágyból.
-Eszednél vagy? Mész vissza!
-Nem! A bal lában működik. Legalább arra hagy álljak rá.-Ekkor már a bal lában a földön volt és húztam mellé a jobbat ami nem mozdult. Olyan volt mintha már nem tartozna hozzám. Testileg lehet lábra tudtam volna állni, de lelkileg még nem. Csak álltam félig lelógva az ágyról és meredten bámultam a lábamat. A lábamat amit nem éreztem sajátomnak. Eközben Castiel mellém sétált.
-Na gyere!- Azzal a derekamnál fogva megemelt és lerakott a földre, miközben óvatosan megfogta a lábamat.-Kapaszkodj az infúzióba és szép lassan gyere előre. Én pedig hátrálok veled együtt.- gyakorolgattuk a járást majd elkísért a wc-re, rá ültetett majd kiment. Miután végeztem vissza jött, megmostuk a kezem és vissza tápászkodtunk. Örültem, hogy ott volt. Könnyebbé tette a lábam, és a lelkemet is. Pont mire visszarendeztem magam belépett három fehér köpenyes ember. Egy nő és két férfi. Gondolom egyikük volt az orvosom, mert nála volt a kórlapom.
-Szervusz Eliza. Örülök, hogy felébredtél. Dr. Cendrol vagyok, én kezellek amíg itt vagy.-Nagyon fiatal volt. Alig lehetett 25 évesnél több. A másik két orvosnak magyarázta a kórtörténetem.- Elizát nyílt és belső sípcsont töréssel, térdi tájéki ínszalag szakadással és egy lőtt boka sérüléssel szállították ide. Sok vért vesztett, de azonnal megműtöttük.Az ínszalagok szerencsére a a szakadáson kívül nem sérültek, így össze varrtuk őket. A nagyobb gondot a sípcsontja és a bokája jelenti, ugyan is mind a két helyen idegek is sérülődtek a bokájában pedig az izom szövetek is roncsolódtak. Meg kell várnunk míg összeforrnak a csontok utána tudjuk csak megállapítani, hogy képes lesz-e újra járni. A hidegben a funkciói lelassultak és a szervezete egy hibernációs állapotba került, így 4 napig kómában volt. Nagy lélekjelenlétre volt szükséged Eliza, hogy felébredj. Jó esélyeket látok a gyógyulásodra.-Tette hozzá gyorsan, mert már látta, hogy a sírás küszöbén állok.-A vizit után még vissza jövök hozzád és megbeszéljük a továbbiakat.- Miután kimentek Castiel leül az ágyam szélére.
-Sikerülni fog! Ahogy én ismerlek nem fog kifogni rajtad ez sem.
-Bárcsak én is ezt érezném.
-Érezd is ezt! Képes leszel rá.-Hosszan néztük egymást. Majd hirtelen megszólaltam.
-Nathaniel nem akarja, hogy Amber meglátogasson, ugye?
-Hallgatóztál?-Mosolyodott el egy picit, de a szeme nem mosolygott.
-Csak egy kicsit.- Viszonoztam a mosolyát, de én se éreztem át.
-Félt téged, ahogy mindannyian. Te is tudod milyen tud lenni Amber. Nathaniel csak meg akar védeni.
-De elegem van abból, hogy őt zavarja a legjobban ez az egész. Pedig elvileg együtt járunk. Örülnie kéne, hogy jóban vagyok a húgával, de folyamatosan duzzog miatta és próbálja besarazni Ambert.-Tudom ijesztő, hogy Ambert védem. De szent meggyőződésem volt, hogy Nathaniel a történet rossz fiúja.
-Egyenlőre nem látod tisztán a helyzetet Eli. Ígérem ide fog jönni Amber és remélem minden tisztázódik.
-Köszönöm.
-Még is mit?
-Hogy itt vagy. Mindig.- Megint hosszasan néztük egymást, de most Dr. Cendrol szakított minket félbe.
-Nos itt vagyok. Örülök, hogy végre megismerhetjük egymást Eliza.
-Kimegyek. Iszok egy kávét. Hozzak neked valamit Eli?-Kérdezte Castiel.
-Valami nagyon csokis most jól esne.-Halkan felnevetett, majd kiment.
-Nagyon szeretnek téged az emberek. Az utóbbi négy napban a fél Sweet Amoris itt járt. Sőt még egy intézet gyermekei is meglátogattak. Mindenki aggódott érted.
-Pedig élek.-Erre kicsit megrándult a száj.
-Jut eszembe. Nyugodtan szólíts Harry-nek, ha nincs itt más orvos. Szerintem így személyesebb.
-Rendben. Köszi Harry.-Halkan felnevetett. Ha nem lett volna rajta fehér köpeny meg nem mondtam volna, hogy orvos. Magas volt világosbarna hajjal mély zöld szemekkel és halvány szeplőkkel az orrán. Kicsit napbarnított volt a bőre, ami tél közepén kicsit furcsa. Úgy nézett ki, mint egy filmsztár, vagy egy röplabdás.
-Na de egy komoly témáról kellene beszélnünk.- Óvatosan leült az ágyam szélére, ahol nemrégiben még Castiel ült.- Az iskolád szeretné, ha a baseconi magán klinikára szállítanánk. Az én beleegyezésem kell hozzá, de én csak a te jóvá hagyásod által fogom megengedni.
-Mennyire lenne veszélyes a szállítás?
-Félő lenne, hogy elkapsz valami fertőzést. A lehető legbiztonságosabbá lehet tenni, de talán jobb lenne ha egy kicsit még itt maradnál. Viszont, megértem ha mennél. Ott közelebb lennének a barátaid.-Kicsit gondolkodtam, majd gyorsan válaszoltam.
-Itt szeretnék maradni egészen addig amíg haza nem mehetek.
-Ez akár egy hónapot is igénybe vehet.
-Nem baj. Itt jobb lesz.
-Ahogy szeretnéd. A barátaidnak mondjam azt, hogy én ragaszkodom hozzá? -Elmosolyodtam. Soha nem találkoztam ilyen aranyos orvossal.
-Igen, köszönöm. Esetleg kérhetek még valamit?
-Persze. Hallgatlak.
-Estére nem lehetne őket haza küldeni most, hogy már nem vagyok kómában?
-Ezt is orvosi utasításként?
-Tőlem emberi utasítás is lehet.-Mosolyodtam el ismét.- De ha én mondom, nem fogják megfogadni.
-Megtudom őket érteni. De persze téged is. Néha jobb egyedül.
-Nem csak az. Jobb ha ők is pihennek. Van saját életük.- Harry sejtelmesen elmosolyodott de nem tett megjegyzést.
- Ha minden jól megy 2 hétig fekvő gipszed lesz, utána egy lábban megpróbálhatsz mankók segítségével járni.Délután felküldök neked egy tolókocsit is, de egyenlőre egyedül ne használd.
-Igenis Dr. Harry!- Szalutáltam idiótán. Olyan könnyen lehetett vele beszélgetni. Ő nem játszotta meg a kedvességet. Tényleg ilyen volt, Még mindig nevettünk amikor visszatért Castiel kezében egy halom finomsággal. Hozott két kakaót egy almás pitét egy csokis muffint és egy zacskó csokis kekszet.
-Nem gondoltam, hogy kirabolsz egy boltot.
-A világ legnagyobb gyerekének bármit.
-Én nem is zavarok tovább. Jó étvágyat. Később még vissza nézek. Sziasztok!
-Szia.-Castiel kicsit furcsán nézett, de nem szól semmit. Megettem az extra csokis muffint meg egy két kekszet és megittam az egyik kakaót. A másikat Castielnek adtam a pitét pedig eldugtam későbbre. Castiel délig maradt, majd hazament és őrségbe ült Lysander aki behozta a füzeteimet, hogy tudjak írni. Egész délután írogattunk és szórakoztattuk egymást. Kicsit olyan volt, mintha otthon lennénk a szobánkban. Elfeledtette velem, hol is vagyunk és miért. Már elkezdett sötétedni, amikor Nathaniel megérkezett. Lysander még ott volt egy kicsit, de aztán ő is elköszönt és elment.
-Kipihented magad?-Kérdeztem miközben a mély karikákat vizslattam a szeme alatt.
-Aludtam egy kicsit, de tanulnom is kellett. Most rendkívüli szünetet rendeltek el, hogy látogatni tudjuk téged, de jövőhéttől már újra lesz tanítás.
-Akkor Amber is haza jön.
-Még nem biztos, de valószínű.
-Úgy látom nem boldogít a tény.
-Félek mit fog belőled kiváltani.
-Miért? Miért te vagy a legpasszívabb vele kapcsolatban? A húgod és a legjobb barátnőm.
-Az ég szerelmére! Nem az.- Hirtelen mondta ki. Láttam rajta, hogy meg is bánta.
-Menj el kérlek. Nincs szükségem arra, hogy azt hallgassam milyen szörnyű ember a húgod.
-Eliza kérlek! Ha itt lesz minden tisztázódik. Addig ne beszéljünk Amberrel.
-Én már nem tudom a szőnyeg alá söpörni az utálkozásodat. Sajnálom Nathaniel. Egy darabig nem szeretnélek látni.- Nem mondott semmit. Összeszedte a cuccait majd kiment. Fájtak neki a szavaim, teljesen jogosan. De az emlékeim valahogy minden helyzetben Ambert hozták ki a jónak. Nathanielt pedig a gonosz tesónak és nem értettem miért voltunk még együtt. Igazából akkor még nem fogtam fel, de szakítottam Nathanielel. Persze Amber látogatása után vissza jöttek az emlékeim, de akkor már nem tudtam változtatni a helyzeten. Megbántottam, amnézia ide vagy oda.
