Gerett szemtelenűl jòl nézett ki. Kár volt tagadni. Sötétszőke haja most hosszabb volt, de ez is jòl állt neki. Döbbenetemben nem léptem hátra csak bámultam rá. Meg se tudtam szòlalni. Tényleg ott volt.
-Mi van cica?-Castielnek se kelett több.
-Azonnal enged el Elizát!- Förmedt rá, majd finoman hátrébb hùzott.
-Talán a pasija vagy, hogy ìgy rángatod?-Lehet csak beképzeltem, de mintha féltékenység csendült volna a hangjában. Már épp válaszoltam volna amikor Lysander megfogta a kezem és Castielestül elrángatott minket. Gerett szeme majdnem kiesett. Igazábòl az enyém is majdnem. Castiel tombolt.
-Ezt a pöcst! Eszem meg áll.
-Van neked olyan? -Suttogtam, hogy csak Lysander hallja. Nevetett és éreztem ahogy belerezdül a teste, mivel még fogta a kezemet. Furcsa, de nem zavart. Szinte fel sem tűnt, csak amikor Castiel lenyugodott és a kezünkre meredt. Lysander olyan vörös fejjel engedte el a kezem mint Castiel haja. Vissza pillantottam az akváriumhoz, de már Gerett nem volt ott. Azt hittem elijesztette ez a közjáték. Sikeresen bejelentkeztünk és megkaptuk a szobáinkat. Vagy is a lakosztályunk ahol mindenkinek külön szobája volt. Találomra elvettem egy kártyát. Amilyen szerencsém volt Castiel és Lysander közötti szoba lett az enyém, de akkor ez nem zavart. A szoba hatalmas volt és gyönyörű. Akárcsak a szálloda többi része. Az első dolgom az volt, hogy ráhuppantam a hatalmas francia ágyra. Miközben feküdtem az ágyon megint elfogott a honvágy. A régi szobámba ugyan ilyen ágyam volt. Már biztos eladták, ahogy a házat is. Amiòta tudtam a teljes igazságot, most elöszőr éreztem ùgy, hogy elárultak.. a pénzért. Ez a rohadt pénz az egész világ mozgatòruggòja. Mindig is furcsálottam, hogy egy virágkötőnek meg egy logopédusnak, hogy lehet ennyi pénze, de sose kérdeztem. Sose kételkedtem bennük. Szerettem őket, de lehet ők csak egy pénzeszsákot láttak bennem. Annyira belevoltam merülve a gondolataimba, hogy észre se vettem amikor Castiel lefeküdt mellém, már csak azt amikor megfogta a vállamat.
-Minden oké?-Halkan felsikkantottam amin persze nevetett.-Bocs, csak azt hittem elvitték a lelked az ürlények és csak a tested maradt itt.
-Nincs nekem olyan szerencsém.-Nevettem fel szárazon.
-Még mindig az Elnökön agyalsz?-Kérdés közben az oldalára fordùlt amivel tùl közel került hozzám ezért felültem és a kezembe temettem az arcom.
-Igazábòl ezembe se jutott amìg fel nem hoztad. A családomon gondolkoztam
Vagy is akiket azoknak hittem.
-Tudod mit? Senki se érdemli meg, hogy miatta szomorkodj. Most már mi vagyunk a csládod.
-Hmm.. Ezt nem vártam tőled.-Mellém űlt.-Lehet mégis van szìved?-Átkarolta a vállamat.
-Ha elmondod bárkinek is, kinyirlak.-Rázkòdtam a nevetéstől. Persze, hogy nem akarta, hogy tudják mások is milyen érző lélek. Pròbálta távol tartani az embereket, kivéve Lysandert és engem. Mai napig nem értem miért pont minket vàlasztott. Lehet ő mag se tudja. Még aznap elmentünk körbe nézni. Másnap délután kettőig szabadok voltunk. Akkor volt az eligazìtás, ìgy császkáltunk egy kicsit. Este pedig a szálloda étkezőjében ettünk a többi versenyzővel. Mire beértünk már nem volt szabad asztal ìgy beültünk egy ikerpár mellé. Mint kiderűlt ők táncosok voltak. Sokat nevettünk és jò fejnek bizonyultak. Sokáig beszélgettünk majd felindultunk amikor észrevettem, hogy bent felejtettem a telefonom.
-Basszus! A mobilom ott maradt.
-Megyek.-Indultak meg egyszerre a srácok.
-Nem kell. Sietek.-Azzal elrohantam. Alig voltak már az étkezőben. Odarohantam az asztalunkhoz, de a telòm már nem volt ott.
-Ezt keresed?-Szòlalt meg egy neggédes hang. Hirtelen megpördűltem. Gerett állt elöttem.
-Mit keresel itt?
-Meglátogatlak. Megìgértem.
-Na és Benék?
-Itt nem keresnek.-Az is igaz. Egy tehetségkutatòra nem jönnének el. Tùl sok az ember.-Mondhattad volna, hogy van barátod. Bár hülyeség volt azt hinni, hogy pont neked nincs.
-Mi?
-A fehér hajù srác.
-Nem járunk. A barátom. Ahogy a vöri is.
-Szòval csak titokban vannak oda érted.
-Titokban sem. Csak a barátaim.
-Fiù és lány között nincsen barátság.
-Ezt csak azok mondják akiknek még nem volt igazi ellenkező nemű barátjuk. A barátság mindent legyőz.-Mélyen a szemembe nézett
-A szerelem pedig mindent megér.-Szugeráltuk egymást egy darabig, de hamar megtörtem a csendet.
-Menem kell. Várnak a srácok.
-Nincs kedved sétálni? Kilòghatnál ha elalszanak a testőreid.-Nevetett fel szárazon.
-Benne vagyok.-Vigyorodtam el.
-Oké. Akkor ìrj ha elaludtak és majd lent várlak a recepciòn.
-Nem tudom a számod!-Elvigyorodott és a kezembe nyomta a telefonom.
-Már benne van.-Majd elment. Még mindig vigyorogva követtem a példáját és én is leléptem. A lakosztályunkban a srácok már pròbáltak.
-Azt hittük már megették a telefonod-Gùnyolòdott Castiel.
-Csak beszélgettem. Ti már pròbáltok?
-Csak hangoltunk. Nem maradtál le semmiről. -Mosolygott rám Lysander.
-Akkor kezdhetjük?-Bòlintottak majd belevágtunk. Egy òrás gyakorlás után elfáradtuk és mindenki elvonult a saját szobájába. Vártam egy òrát majd kimentem hallgatòzni. Mind a három ajtò mögűl halk szogás szűrődött ki. Ìgy fogtam a táskám, ìrtam Gerettnek és csendben kimentem. A recepciòn már vigyorogva várt.
-Azt hittem nem jössz.
-Mondtam, hogy jövök.-Láttam, hogy mondani akar valamit, de nem mondta. Helyette megfogta a kezem és elindultunk. Egy darabig csendben sétáltunk a párizsi éjszakában, majd Gerett csendesen megszòlalt.
-Nem gondoltam volna, hogy valaha kézen fogva járkálok.veled Párizsban.
-Azt hitted meg fogok halni.
-Reméltem, hogy megszöksz.
-Aron a könyvekben üzengetett.
-Tudom
-Tudtad?
-Igen.
-Miért nem állìtottál meg?-Hirtelen megálltunk a kivilágìtott főtéren.
-Életben akartalak tudni, de én nem segìthettem. Azt rögtön kiszurták volna.
-Nem értem.. Miért nem akartad a halálom? Neked az jò pénz lett volna.
-Tudom. Én magam sem értem.-Hosszán álltunk egymás elött. Azt hittem meg fog csòkolni. Reméltem, hogy megcsòkol, de nem tette. Helyette megint megfogta a kezem és elindultunk. Innentől kezdve nem beszéltünk arròl a hétről. Csak a mùltunkròl. Mindent meg akartunk tudni a másikròl. Gerett elmesélte, hogy balettre járatták, hogy kecsesebb legyen a járása. Mai napig nevetek ha elképzelem tütüben pedig tudom, hogy a fiùknak nem kell, de akkor is. Jòt beszélgettünk, majdnem három òrán keresztűl. Hajnalban haza kìsért és megbeszéltük, hogy ezt még megismételjük. Könnyed léptekkel tértem vossza a lakosztályunkba. Nem.is figyeltem arra, hogy már csak ketten szuszognak. A szobámban a dühös Castiel fogadott.
-Hol voltál?
-Nem tudtam aludni, ìgy kimentem olvasni.-Mutattam.fel az e-bookom, amit szerencsére a tádkámba hagytam.
-Bármi történhetett volna. Mi van ha megint elrabolnak!-Remegett a dühtől.
-Castiel! Nem félhetek örökké a saját árnyékomtòl is.
-Akkor se mászkálj északa egyedűl! Nem bìrnám ki ha még egyszer eltünnél.
-Nem történt semmi.
-De történhetett volna!-Nem is dühös volt. Félt.
-Sajnálom.-Döbbenet ült ki az arcára.
-Nem.. igazad van. Nem félhetsz örökké. Csak tudod..
-Te is félsz.-Bòlintott mire odaléptem hozzá és megöleltem. -Igérem nem bòklászok többet éjjel egyedűl-Suttogtam a vállába. Pár percig még némán ölelkeztünk majd elengedett.
-Vissza megyek a szobámba.
-Rendben..és köszönöm.
-Mit?
-Hogy a családom vagy.
